Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Filmek 

Goya emléktáblája Bordeaux-ban

 

 

 

 

 

 

 

 

Goya emléktáblája Bordeaux-ban

Goya életéről több film készült:

  • Goya (német film, 1969) – rendező Wilhelm Semmelroth, főszereplő Wolfgang Büttner
  • Goya (6 részes spanyol TV-sorozat, 1985) – rendező José Ramón Larraz, főszereplő Enric Majó
  • Goya (amerikai TV-film, 1986) – rendező Gian Carlo Menetti, főszereplő Plácido Domingo
  • Goya Bordeaux-ban (olasz-spanyol film, 1999) – rendező Carlos Saura, főszereplő Francisco Rabal
  • Goya kísértetei (Goya's Ghosts, 2006) – rendező Milos Forman

Goya Bordeaux-ban (olasz-spanyol film, 1999); rendező Carlos Saura, főszereplő Francisco Rabal

Carlos Saura: "Olyan még nem fordult elõ velem, hogy csak azért próbálkoztam volna mások forgatókönyvével, mert a magaméval holtpontra jutottam..."

 

Goya mellett Borges a másik nagy kedvence

Testvérének, Antoniónak ajánlja legújabb filmjét, a Goyát Carlos Saura, a spanyol mozi élő klasszikusa. A gesztus magáért beszél. Antonio festő volt. Észrevételeivel, szakmai tanácsaival ugyan már nem segíthette a forgatást, a madridi képtárakban töltött közös délutánok emléke azonban mind a mai napig bõvízû (tudás)forrást jelent a hatvannyolc éves rendező számára.

 

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Saura termékeny alkotó. A Goya, teljes címén a Goya Bordeaux-ban immár a harmincadik játékfilmje. Ha csak az elmúlt tíz év termését nézzük, abban is olyan érdekes és értékes alkotások szerepelnek, mint az Ay, Carmela, a Lõj!, a Flamenco vagy a Tango. A Goya Bordeaux-ban a számûzetésben élõ, idõs kora ellenére is nyughatatlan mestert állítja elénk, aki Rosaria nevû bakfislányát avatja be élete legizgalmasabb fejezeteibe. A Spanyolországban tavaly bemutatott film a címszerepet játszó Francisco Rabal számára Madrid után Salernóban is meghozta a legjobb férfialakítás díját. Vittorio Storaro, a film Oscar-díjas operatõre szintén jeles elismerésben részesült a spanyol fõvárosban. Nagyszerû munkájáért Goya-díjat kapott. Akárcsak Saura, akit pár hónappal késõbb a montreali, majd a salernói fesztivál zsûrije is kitüntetett, tavaly nyáron pedig életmûdíjjal jutalmazták Karlovy Varyban.

Nagy volt a korkülönbség a bátyja és ön között?
Mindössze két év. De ez a két év épp elég volt ahhoz, hogy felnézzek rá. Négy-, öt-, hatesztendõs koromban, a spanyol polgárháború utolsó éveiben õ már okos, értelmes fiú volt. Nyolcéves koromban, a köztársaság bukása után, amikor már tudtam, hogy a világot nemcsak republikánusok és falangisták alkotják, és az elsõ fényképezõgéppel a nyakamban jártam a várost, õ már festegetett. Amikor 1950-ben, az érettségi után beíratkoztam a gépészmérnöki karra, egyszer csak rá kellett ébrednem, hogy amíg Antonio a mûvészeteknek él, és már messze elõttem jár, én mûszaki rajzok fölött szenvedek. Ott is hagytam gyorsan az egyetemet, de az elveszett évek, az elfecsérelt idõ következményeit ma is érzem. Antonio szerencsére mindig mellettem állt. Akkor is, amikor egyedül csak a fotózás érdekelt, és akkor is, amikor elcsábított a film. 1957-ben, amikor átvettem a rendezõi diplomát, õ már komoly tehetségnek számított. Festményeirõl a legnevesebb kritikusok is elismerõen beszéltek. Neki Velázquez volt a nagy kedvence. A "legfestõibb festõ". Az õ technikáját, az õ frissességét csodálta. Én meg Goyáért rajongtam. Gyerekkoromtól fogva egyfolytában õt imádtam. Rengeteget jártunk képtárakba, galériákba, kiállításokra. Órákat töltöttünk egy-egy Velázquez- vagy Goya-kép elõtt. Elemeztünk, vitáztunk, színeket kevertünk. Amikor a Goya forgatókönyvét írtam, még élt Antonio. Számoltam a közremûködésével. Tudtam, bármilyen gondom adódik is majd a forgatás során, õ ott lesz mellettem, és segíteni fog. Nem ez történt. Halálával bizonyos fokig megváltoztatta a forgatókönyvet. Ki kellett húznom belõle jó néhány jelenetet. Úgy éreztem, senki másnak nem tehetem fel azokat a kérdéseket, amelyekre Antonio pontos választ adott volna.

Velázquez életét sosem szándékozott filmre vinni?
De igen. Aztán maga Antonio beszélt le róla. "Vigyázz, az õ sorsa nem volt olyan izgalmas, mint Goyáé" – figyelmeztetett. És be kellett látnom, hogy igazat mond. Velázquez élete, legalábbis Goyáéhoz képest, valóban unalmas élet.

Filmjének keretét Goya bordeaux-i évei szabják meg, de a történet során többek között arra is fény derül, hogyan lett IV. Károly udvari festõje, hogy hatottak rá a háború borzalmai, miképpen élte meg szenvedélyes szerelmét Cayetanával, Alba hercegnõjével.
Gyakran megkérdezik tõlem, életének melyik szakaszát, mûvészetének melyik periódusát találom a legizgalmasabbnak. Számomra Goya életének minden fázisa, alkotótevékenységének minden részlete egyformán izgalmas. A borzalmak világát, az inkvizíció ítélõszékét vagy az õrültekházát ugyanolyan hitelesen adja vissza, mint például a bikaviadalok vérgõzös hangulatát. De bevallom õszintén, én azt a Goyát is szeretem, aki fáradtan, magába roskadva borozgat bordeaux-i házában. A háború barbárságait megörökítõ alkotásaiból jó néhány csak ötven évvel a halála után került nyilvánosságra. Ezekrõl a mûveirõl addig semmit sem tudott a világ. Mint ahogy a háza falaira festett fekete képekrõl sem. Páratlan értékû grafikáiból, amelyeken a hatalmat, a korrupciót és az egyházat támadja, most rendeznek kiállítást Madridban.

Abban az országban, ahol a torreádorokat állva és tombolva ünnepli a közönség, Goyát hogyan rangsorolják?
A spanyol nép büszke Goyára. Szereti és tiszteli õt. Ezzel együtt mégis évekbe telt, míg producert és pénzt találtam a filmhez.

Miben látja ennek okát?
Sokat gondolkoztam már ezen. A végén arra a megállapításra jutottam, hogy mivel a tévé- és a mozirendezõk is többször feldolgozták már az életét, sokan úgy gondolták, elég, ha majd úgy tíz-húsz év múlva készül egy újabb Goya-film. Én viszont semmiképpen nem akartam úgy befejezni a pályámát, hogy épp arról az emberrõl ne forgassak filmet, aki egész életemre hatással van.

Ezzel akkor vége, befejezte.
Eszembe sincs. Úgy nézek én ki, mint aki belefáradt? Még zenés-táncos filmet is szívesen készítenék, pedig ahhoz sokkal több energia kell.

A Carmen, a Vérnász és a Bûvös szerelem sorát folytatná?
Ott már "kiegyenlítettem a számlát". Inkább a Flamenco és a Tango mellé szeretnék egy újabb filmet csinálni Joaquín Cortés bevonásával.

A hatvanas évek második felétõl egészen 1980-ig minden filmje nõi fõszerepét akkori felesége, Geraldine Chaplin személyesítette meg. Anna és a farkasok, Nevelj hollót, Életem, Elisa, Bekötött szemek, A Mama százéves... csupa érzékeny idegzetû asszony.
Na, ez az! Geraldine érzékenysége. Ennek a rabja voltam több mint tíz évig. Nagy szerelem volt a miénk. A tudása, a neveltetése, az, hogy három világ, Amerika, Anglia és Svájc találkozik benne, az én látásmódomat is gazdagította. Imádtam õt. Forgatókönyveket írtam neki. Ennyi. Többet nem akarok mondani. Amióta elváltak az útjaink, máshogy nézek a nõkre.

Ezt hogy értsem?
Úgy, hogy... tudja, nagyon sokáig szép, harmonikus kapcsolat volt a miénk. Aztán történt valami. De én még ma is szeretem õt. Ha nem szeretném, sokkal könnyebb lenne az életem.

Cannes, 1968.
Igen, akkor már lángolt köztünk a szerelem.

De lángolt a forradalom is, Párizs utcáin.
Mi úgy utaztunk Párizsból Cannes-ba, hogy nem tudtuk, milyen hangulat uralkodik a városban. Aztán gyorsan kiderült: az ottani szervezõk nem akarták, hogy a fesztivál megszakadjon. Mi, filmesek viszont úgy gondoltuk, a forradalommal együtt kell dolgozni. Megkerestük a fesztivál igazgatóját, és közöltük vele, hogy elmegyünk, és elvisszük a filmünket is. Ránk ijesztett. Azt mondta: ez megbocsáthatatlan hiba lesz a részünkrõl, amelyért évekig lakolnánk. Könyörgött, hogy tegyük túl magunkat az eseményeken, és kerüljük el a politikát. Délután négykor kellett vetíteni a filmünket, de nem engedtük. Tele volt a mozi, eljött Godard, Malle, Truffaut, Polanski. Mindenki várta, hogy mi lesz. Geraldine és én kimentünk a színpadra, hogy közöljük az állásfoglalásunkat, francia kollégáim pedig fogták a függönyt, hogy ne tudjon szétmenni. Ez volt az elsõ alkalom Cannes-ban, hogy egy rendezõ nem engedélyezte filmje bemutatását.

Bunuelhez, a szürrealizmus nagy mesteréhez is szoros kapcsolat fûzte.
Luis is ugyanazt hirdette, mint Goya: "Szörnyek akkor születnek, amikor alszik az értelem." Nagyon mély barátság volt a miénk. Bunuel úgy viszonyult a filmhez, mint Goya a vászonhoz. Úgy ábrázolta a valót, hogy az álmot is belekomponálta. "A realitás nemcsak abból áll, hogy letesszük a kamerát az utcán" – mondogatta. A realitásban a víziónak is helye van. És igazat adtam neki. A nézõk képi látásmódját úgy tudjuk fejleszteni, ha a mindennapi élettõl képesek vagyunk elrugaszkodni. Én soha nem akartam utánozni Bunuelt. Õ egyébként is utánozhatatlan. De a gondolataival, az érzelmi világával mindig közel állt hozzám. Harminckét évvel volt idõsebb nálam, mégsem éreztem soha, hogy olyan mester és tanítványa kapcsolat a miénk, és nem azért, mert tanítani valóban nem tudott. Inkább apáskodott felettem, figyelte minden lépésem. Két forgatókönyvéhez olyan végrendeletet írt, hogy ha bármi történne vele a forgatás során, akkor én vagyok az egyetlen ember, aki befejezheti a munkáját. Következõ filmem róla szól majd. Bunuel Salamon király asztalánál. Ez lesz a címe. Nem életrajzi film lesz, hanem egy attraktív, kalandokkal teli történet.

Akkor az elõbb említett zenés-táncos film még várat magára.
Az még odébb van. De forgatnék egyszer Pakisztánban is, a cigányok eredetérõl.

Hollywoodot nagy ívben elkerüli. Miért?
Van épp elég európai kollégám, aki ott is gyõzni akar. Én nem. Engem sosem vonzott Hollywood. Ahhoz, hogy én külföldön, számomra idegen nyelvterületen dolgozzak, két-három évig ott kellene élnem, és csak ezután elkezdeni a forgatást. Ennyi idõm pedig sosem volt, és fõleg nem Hollywood számára. De New Yorkban vagy Chicagóban sem dolgoztam volna turistaként. Ez a "módszer" elfogadhatatlan számomra.

Van a világnak olyan pontja, ahol ugyanúgy otthon érzi magát, mint Madridban?
Buenos Aires. Ott élni is tudnék. Bizonyára azért, mert a spanyol és az argentin kultúra, a zene és az irodalom, de még a szokások, a népi hagyományok is sok mindenben hasonlítanak. De ugyanilyen fontos számomra az is, hogy szeretem Borgest. Goya mellett õ a másik nagy kedvencem.

Filmjeinek forgatókönyveit a legtöbbször teljes egészében egyedül, kivételes esetben valakivel közösen írja. Ha egy stúdióvezetõ most azt mondaná önnek, hogy "adok egy alapanyagot, a pénz is megvan hozzá, a jövõ héten kezdõdhet a forgatás", elolvasná egyáltalán a könyvet?
Lehet, hogy elolvasnám, de hogy nem fogadnám el az ajánlatot, az szinte biztos. Én csak akkor tudok belekezdeni egy munkába, ha ahhoz erõs kapocs fûz. Ha közöm van a mondanivalóhoz. A véletlent persze sosem szabad kizárni. Néha velem is megesik, hogy olvasok egy regényt, vagy nézek egy színdarabot, és azt mondom, igen, ezt szívesen filmre vinném. Aztán mégis mindig visszatérek a már jól bevált módszerhez. Leülök az asztalhoz, és elkezdek írni. Arról, ami éppen akkor a leginkább foglalkoztat. A megalkuvás nem az én formám. Olyan még nem fordult elõ velem, hogy csak azért próbálkoztam volna mások forgatókönyvével, mert a magaméval holtpontra jutottam. Ha nem ment az írás, hát vártam, nem idegeskedtem. Filmet készíteni számomra a legszebb, legmegnyugtatóbb feladat a világon.

 

 

* Goya kísértetei (Goya's Ghosts, 2006); rendező Milos Forman

Bár a Goya kísértetei látszólag szépen illeszkedik a rendezői életműben az Amadeus–Larry Flint, a provokátor–Ember a Holdon alkotta életrajzi vagy portréfilmek sorába, Forman ezúttal sokkal kevésbé egynemű művet alkotott, és közel sem egyetlen nagyszabású figurát állít a középpontba. A cseh származású amerikai rendező filmjének főalakjai ugyanis minimum hárman vannak, illetve ha mindenáron egyre akarjuk redukálni számukat: a főhős maga az őrült kor, melyben Francisco José de Goya y Lucientes spanyol festő élt és alkotott.

A Goya kísértetei tehát nem a korábban az alkotó által is szívesen használt műfaj, az életrajzi filmek hagyományait követi, de még csak nem is a Valmont hagyományos kosztümös filmjének szabályait alkalmazza, hiszen hátborzongató fekete humora (lásd az inkvizíció papját megleckéztető jelenetet), zenéje és színészválasztása (a texasi Randy Quaid IV. Károly spanyol király, a skandináv Stellan Skarsgard a nagy spanyol festő szerepében) kosztümös filmben szokatlan. Forman Goya-filmje három, egymás mellett és egymás körül keringő ember (maga a festő, Inés nevű múzsája és Lorenzo testvér, az inkvizíció papja) és rajtuk keresztül az őrült korszak, a nagybetűs Történelem kegyetlen meséje. A Goyát kísérő két konkrét – ám minden bizonnyal kitalált – alak fontossága ugyan már a film egyszerre sokatmondó és félrevezető címéből is sejthető, de mindez a cselekmény során fokozatosan derül csak ki, és a mű legvégén lesz egyértelmű.

A főhős maga az őrült kor
Goya kísértetei

Goya élete elég érdekes és változatos volt: a legenda szerint a szegény családból származó művész volt torreádor is, spanyol királyi festőként való tevékenykedése idején szoros érzelmi és minden bizonnyal szexuális kapcsolat fűzte Cayetanához, Alba XIII. hercegnőjéhez, felesége, gyerekei, családja, mozgalmas magánélete volt, 82 éven át tartó, hosszú élete során pedig két komolyabb betegségen is átesett (az első alkalmával meg is süketült). Nos – a süketté válást leszámítva – ez mind nem jelenik meg a Forman-filmben, hiszen a festő személye itt csak az 1792 és 1809 közötti Spanyolország zűrzavaros időszakának megfestőjeként, dokumentálójaként volt fontos, így érdekes módon a forgatókönyvíró-rendező ezt a nagyszabású, izgalmas figurát csak a két másik főhőshöz való viszonyulásában ragadja meg.

Hogy milyen ember lehetett Francisco Goya, milyen műveket festett, azt a művészeti albumokon és könyveken kívül megtudhatjuk az életét és munkásságát feldolgozó tucatnyi fikciós nagyjátékfilmből, tévéfilmből vagy filmsorozatból (például Carlos Saura 1999-es Goya – eredeti címén Goya en Burdeos – című alkotásából, melyben konkrét Goya-képek kelnek életre). Forman verziójában az válik világossá, mi is az (a film szerint lényegében a spanyol inkvizíció és az azt követő spanyol-francia háború), ami ezeket a műveket ihlette.

Amit a rendező mégis követ a festő figurájával kapcsolatban, az a többértelműség, többneműség. Ahogy Goya művészete sem volt egységes (mesterei munkáit másoló rokokó festőként indult, később megrendelésre spanyol előkelőségekről készített hagyományos portrékat, ugyanakkor – a film elején, közepén és végén is megjelenő – szentségtörő metszeteket is alkotott, A háború borzalmai című sorozatával, az abban megjelenő naturalista, már-már fotóriporteri látásmóddal készült képekkel azonban már a modern művészetet, az expresszionizmust készítette elő), úgy a film sem egynemű – különböző esztétikai kategóriák keverednek benne (akár egy-egy jeleneten belül is.

A film felénél bekövetkező fordulat után az addig kifejezetten szenvtelen, cinikus ábrázolásmódot (a rézmetszetkészítés aprólékosan részletezett folyamatát vágják például egy olyan kínzás-jelenet után, melyben szinte még az inak szakadását is hallani véljük) egy sokkal együttérzőbb váltja fel. A film szoros kapcsolatban áll tehát saját hősének fejlődésével is, hiszen amíg Goya kimért, és visszautasítja a közvetlen segítségnyújtást az inkvizíció rabságában sínylődő Inésnek, a film hozzáállása is ennek megfelelő, később azonban sorjáznak a megható jelenetek, sőt a film második felében egy-egy röpke pillanatra még az addig távolságtartóan kezelt Goyával (pontosabban süketségével) is azonosulunk.

A napóleoni háborúk is színezik a palettát
Goya kísértetei felvétel közben

A fentebb felsorolt alakok és élettörténetük ábrázolásának segítségével gyönyörű, szimbolikus kettősségek, párhuzamok és ellentétek hálózzák be a Goya kísérteteit. Ahogy az emberi sorsok öröklődnek egyik életről vagy életszakaszról a másikra, a hatalom és a nyomor, alávetettség reinkarnálódik, úgy a történelem is folyamatosan megismétli önmagát. Elnyomás (spanyol inkvizíció) és elnyomás (a nagy francia forradalom eszméivel érkező francia-angol hadsereg) közt nincs semmi különbség – üzeni Forman a sokat hallott bölcsességet, de mindezt olyan eredetien és költőien teszi, hogy érdemes újból odafigyelni rá.

Műve annál izgalmasabb, mivel üzenetét egy látszólag ártalmatlan, fordulatos és izgalmas kalandfilm köntösébe bújtatja, szimbólumait pedig formailag is érzékletesen hangsúlyozza (a filmben állandó kettősségek bukkannak fel, az alakok „újjászületnek” és egymás tükörképeivé válnak, jelenetek ismétlődnek meg – például a különböző ítélőszékek előtt játszódók –, a megsüketült Goya jeltolmácsa segítségével pedig a szavak, mondatok, arckifejezések, gesztusok is duplázódnak, ahogy sokatmondó az is, hogy Inést és Aliciát ugyanaz a színésznő, Natalie Portman játssza).

Hoppon marad tehát, aki előzetes ismeretekkel érkezik a moziba (hiszen – mint az a cselekmény során kiderül – a címben szereplő kísértetek nem azokra a rémalakokra, szörnyekre utalnak, melyeket Goya mindig is előszeretettel festett, hanem két konkrét figurára a festő képzelt/fiktív életéből). Ha azonban otthon hagyjuk művészeti albumok és szabályos életrajzi vagy kosztümös filmek táplálta elvárásainkat, nagyszerű, megrázó élményben lesz részünk a mostanában ritkán, de akkor nagyot alkotó Forman mesternek köszönhetően.